Életrajz

Az önéletrajzokkal mindig hadilábon álltam… Talán azért, mert életem bizonyos szakaszaiban nehezen találom az olyan mondatokat és mozzanatokat, amelyekből egy rövid bio összeáll: hova jártam iskolába, mit tanultam, mikor és hol dolgoztam, hogyan lépegettem előre a munkahelyi ranglétrán – nem sorolom tovább. Inkább elmesélem, úgy, ahogy történt.

Magántanuló voltam, csak a vizsgákra mentem be az iskolába. És munkahelyem sem volt, hiszen hamar profi sakkozó lettem.

Amikor 1976. július 23-án megszülettem Budapesten, az első levegővétellel egy pedagógiai kutatás és kaland kellős közepébe csöppentem. Már akkor eldőlt, hogy sakkozó leszek, a szüleim ugyanis – pedagógiai tapasztalatokra alapozva – úgy döntöttek, Zsuzsa és Zsófia nővéreim, valamint az én pályámon keresztül bebizonyítják, hogy a korán elkezdett, céltudatos neveléssel bármelyik egészséges gyermekből sikeres és ép lelkű ember nevelhető.

Életrajzom évtizedeken át gyakorlatilag csak a sakkban elért eredményeimből állt. 9 évesen New Yorkban nyertem az első nemzetközi versenyemet, amit a címlapján közölt a The New York Times. 11 voltam, amikor Brüsszelben, életemben először legyőztem egy nagymestert. Emlékszem, a nagymester csalódottságában a liftajtóba verte a fejét. 12 és 14 évesen korosztályos világbajnok lettem – a fiúk között. Nem elírás: a fiúk között. Nekem és a szüleimnek a felnőtt abszolút világbajnoki cím volt a célunk, és nem a női világelsőség, ezért – három torna kivételével – csak nyílt és férfi versenyeken ültem asztalhoz. A két utolsó női tornámon, 12 és 14 évesen nővéreimmel, Zsuzsával és Zsófival, valamint Mádl Ildikóval csapatban a magyar sakktörténet első és második női olimpiai bajnoki címét nyertük.

Kevéssel az 1988-as szaloniki sakkolimpiát követően a női világranglista élére álltam, amit aztán 26 éven át vezettem – Guinness-rekord –, az 1990-es újvidéki olimpiai arany után pedig kizárólag férfi vagy nyílt versenyeken indultam, utóbbiakon olykor nőkkel is játszottam egy-egy partit.

A nemzetközi nagymester címet 1991-ben, 15 évesen szereztem meg, amivel a legendás Bobby Fischer rekordját megdöntve minden idők legfiatalabb nagymestere lettem, ugyanebben az évben Budapesten megnyertem a magyar férfi szuperbajnokságot is. A munkahelyi ranglétrát – munkahely híján – nem járhattam végig, a szakmain ugyanakkor az eredményeimnek köszönhetően töretlenül haladva, egyre magasabb fokokat értem el. 1990 és 2000 között 20 tornán győztem vagy végeztem holtversenyben az első helyen, 1999-ben a negyeddöntőig jutottam Las Vegasban a világbajnokságon.

Személyes mérföldkő: 2000-ben házasságot kötöttem, férjem Dr. Font Gusztáv állatorvos – hivatásos sakkrajongó.

Két gyermekünk született, Olivér (2004) és Hanna (2006) – velük nem pusztán az életrajzom, hanem az életem lett kerekebb. És a sakkban is volt feljebb: 2004-re az abszolút világranglistán a 8. helyig lépkedtem előre, 2005-ben pedig San Louisban a férfi világbajnoki címért játszhattam. Apropó, világelsők: a sakktörténet összesen 20 világbajnokot tart számon, közülük tizenegyet (például Borisz Szpasszkijt, Anatolij Karpovot, Garri Kaszparovot, Viswanathan Anandot, Magnus Carlsent) nemzetközi versenyen, párosmérkőzésen vagy világválogatottként legyőztem. 2011-ben a férfi Európa-bajnokságon bronzérmes lettem, nyolcszor a férficsapat tagjaként képviseltem Magyarországot a sakkolimpián, amellyel két ezüstérmet szereztem, a másodikat 2014-ben.

A 2014-es tromsői sakkolimpia volt az utolsó versenyem aktív profi sakkozóként.

Az élsportot elengedtem. Igen, élsportot írtam, és nem véletlenül: számomra a sakk ugyanis sport (is). Sosem gondoltam ezt másként. A versenyórát eltettem, de átvitt értelemben és a szó szoros értelmében is a tábla mellett maradtam: figyelmemet a családomra, a sportág nemzetközi népszerűsítésére, könyvírásra és a 2012-ben életre hívott Polgár Judit Sakk Alapítványra összpontosítottam. Először is befejeztem az addigi életpályámról szóló háromkötetes, két nemzetközi díjat kapó könyvemet, amelyben a legérdekesebb és legtanulságosabb játszmáim segítségével igyekeztem átadni tapasztalaimat az utánam jövő generacióknak.Az alapítvány égisze alatt, szakértők és pedagógusok bevonásával új és egyedülálló oktatási módszertant dolgoztam ki az óvodás és kisiskolás gyermekek számára. A „Képességfejlesztő sakk” 2013-tól önálló tantárgyként választható a magyarországi általános iskolák alsó tagozatában. Az óvodások részére kidolgozott Sakkjátszótér, valamint az iskolásoknak szóló Sakkpalota Programra külföldön is felfigyeltek: Kínában több oktatási intézmény is alkalmazza a módszertant.

Alapítványom Sakkpalota címmel komplex tankönyv- és munkafüzet sorozatot dolgozott ki, amelyhez tanári kézikönyvet is készítettünk.

Habár a versenyzői pálya lezárása után alapvetően az oktatási programok finomítására, a szintén az alapítványomhoz kötődő, minden év októberében Budapesten megrendezett Világsakkfesztiválra, a különféle előadásokon (TED és TEDx) a sakk népszerűsítésére koncentráltam, a versenysporttól sem távolodtam el. 2015-ben a magyar férfi sakkválogatott szövetségi kapitánya lettem, vezetésemmel az izlandi Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett a csapat.

Elkötelezetten hiszek a férfi és a női egyenrangúságban.

Meggyőződésem, hogy az életutam példa lehet a lányoknak. Példa a kitartásról, a siker érdekében végzett munkáról, és arról, hogy soha ne adják fel az álmaikat. Számomra ez FONTOS ÜGY, így, csupa nagybetűvel. Ezért vállaltam el 2016-ban az ENSZ felkérését, hogy első európaiként legyek a „UN WOMEN Planet 50–50 Champion” csapat tagja, és esélyegyenlőségi jószolgálati követként képviseljem a nőket a nemzetközi társadalmi életben. Döntenem kellett: családom és folyamatosan bővülő tevékenységeim (előadások, oktatás, a Világsakkfesztivál szervezése, a sakk integrációja az oktatásba) miatt nem tudtam volna annyi időt és energiát fordítani a sakkválogatottra, amennyit magamtól elvártam, ezért lemondtam a szövetségi kapitányi posztról. A versenysakk így is az életem része maradt, csak szelídebb formában: 2018-ban a Nemzetközi Sakkszövetség tiszteletbeli alelnöke lettem, a jelentős nemzetközi versenyeken és a világbajnokságokon pedig szakkommentátorként dolgozom.
Itt tartok most.
Vége?
Csak ennek az önéletrajznak – egyelőre. ☺

Kiemelkedő díjak és elismerések

Az év magyar sakkozója (1989, 1991, 1993, 1994, 1998–2003, 2005–2012, 2014)
8× „Sakk Oscar” díjas
- éves teljesítményért: 1988, 1995, 1996, 2000, 2001, 2002
- az évszázad női sakkozója: 2001
- FIDE Caissa díj (újonnan alapított „Sakk Oscar”): 2012
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (Budapest, 2003)
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (Budapest, 2013)
Prima Primissima (Budapest, 2014)
A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja (Budapest, 2014)
Magyar Szent István-rend (Budapest, 2015)
Best European Learning Material Award – a Sakkpalota programért (Frankfurt, 2015)
Budapest díszpolgára (Budapest, 2016)
James Joyce díj – University College Dublin (Dublin, 2017)
ECU European Golden Pawn, „Európai Sakk Legenda”(Monte Carlo, 2019)
A Testnevelési Egyetem díszdoktora (Budapest, 2020)